Üdvözlöm a Hét Kör Világában nap-szikla.jpg
Éljük át a Mese gyógyító erejét!

Munkácsi Gabriella

asztroterapeuta, író, mesegyógyító
MENÜ

A SEBESÜLT KIRÁLY - részlet

 

 

A fényalagút aranyos ragyogása elmosódott körvonalként mutatta Kartal alakját – holott csupán egy lépésnyi idővel suhant előttük. Ők ketten összekapaszkodtak. Vigo magától értetődő természetességgel nyújtotta a kezét, mielőtt belépett volna a Kapuba, s Lelle habozás nélkül fogadta el. Érte már őket váratlan és kellemetlen meglepetés más sodrásokban, s ők semmiképpen sem akartak elszakadni egymástól. Hosszú út volt, körök távolságát ívelte át. S bár ezt a fényalagutat az öreg táltos nyitotta és tartotta meg zökkenőmentesnek, ők mégis megkönnyebbültek, amikor megérezték a kijárat közeledtét. Vigo figyelmeztetően megszorította a lány kezét, Lelle erősebben ölelte magához a zsákját. Azt a viharvert, általvetős zsákot, melyet még Yenoban szereztek, mielőtt a Hét Kör Világának területére léptek volna, s amelynek a párja ott lógott Vigo vállán. Túlélte az első küldetésüket, így nem volt kérdéses, hogy ezt viszik magukkal a következőre is. Lendületes lépéssel hagyták maguk mögött az aranyos sodrást – hogy azután ott álljanak a reggeli napfényben, Rhianna birodalmának szívében, a Sorskerék kövei között. A járat vakító fényeinek köszönhetően Lelle számára kellett néhány pillanat, amíg szeme hozzászokott környezetéhez. Így Vigo volt az egyetlen, aki látta a királynő oldalán álló Lendas arcát. Az elf összekulcsolódó kezüket nézte – Vigo pedig nem sietett elengedni Lelle ujjait. Alig néhány lépésnyire, a Sorskerék szétszórt köveinek ívén kívül hárman vártak rájuk. Rhianna királynő hófehér, gyöngyházszínnel hímzett ruhát viselt, világos hajában aranyos fényeket csillantott a reggeli nap. Arca nyugodt volt, magas, karcsú, mozdulatlan alakjából méltóság sugárzott. Két oldalán, csupán fél lépésnyivel hátrébb két szálas, sápadtszőke elf hajnalszürke ruhában. Apa és fia – Aneron és Lendas. Talán csak néhány pillanatig tartott, hogy a várakozók és az érkezők némán figyelték egymást – ennek a néhány pillanatnak mégis súlya volt. Kartal nem sietett megmozdulni, még nem lépett ki a Sorskerék köreiből. Hagyta, hogy a reggeli szél belekapjon fehér köntösébe, ezüstös hajába, megvárta, míg a sötét ruhás Vigo és a mohás-kő színű, elf csattal ékesített köpenyébe burkolózó Lelle melléje lépnek. Hagyta érlelődni a csendet és a döntés véglegesedését. A mozdulatlanságot végül a két nő törte meg; egyszerre indultak egymás felé. Rhianna szemében tűz lobbant, ahogy kezeit nyújtotta a karcsú ember-lánynak, s Lelle arcát mosoly ragyogta be, mikor megszorította azokat.

―        Láttad? – kérdezte halkan, szenvedélyesen a királynő.

―        Újra ott jártam, s bár az álom véget ért, nem szakadtam el tőle.

Rhianna kutatva nézte a lány arcát, majd egy pillanattal később megértette, mire gondol. Észrevette a Lelle körüli ezüstös izzást.

―        Duir ezüstfonala… Ott van a szíved alatt! – éles pillantású, világos szemeiben megdöbbenés és tisztelet csillant, ahogy újra a lány arcába nézett. – Magadhoz kötötted az életét… S bár még nem érzed, de a te erőd táplálni kezdte az övét. Senki sem kérte, hogy ilyen terhet vegyél magadra!

―        Én döntöttem így, úrnőm. És nem cipelem egyedül – Lelle hátrapillantott a válla fölött.

Rhianna a hozzájuk lépő Vigora nézett.

―        Köszöntelek Sólyomfarkas! – a gyönyörű arcot végre mosoly derítette fel.

―        Örülök, hogy újra itt lehetek, úrnőm – hajtott fejet Vigo.

―        Sokat erősödtél, Sólyomfarkas – mondta lassan, tűnődve a királynő. - De a szemedben még mindig ugyanúgy ég a tűz!

―        Vannak dolgok, amelyek nem változnak.

―        Igen, ez igaz – Rhianna újra elmosolyodott. – Most is nagyon vágysz arra, hogy elindulhass… S most is azért, hogy az én világomon segíts.

―        Nem a világért – szólt közbe halkan Lelle. – Hanem érted, úrnőm. És Duirért.

A királynő válasz helyett megszorította a lány kezét, majd a mindeddig csendes Kartal felé fordult.

―        Regő tegnap érkezett, Vihartépő. Nagy erő vibrál benne… hatalmas lendületet palástol hallgatag, zárt felszíne. Keveset kérdezett, még kevesebbet beszélt. Így én sem kérdeztem rá, miként döntött.

―        Ha eljött, az az ő részéről máris döntés – felelte komolyan az öreg táltos. – Ne várakoztassuk meg.

Madárdallal, aranyló reggeli fényekkel telt meg az erdő, miközben a palota felé tartottak. Lelle most, hogy újra itt lehetett, érezte igazán, mennyire hiányzott neki az elf föld varázsa, illatai, levegője. Mintha a vér is gyorsabban áramlott volna az ereiben. Mintha a szíve alatti ezüstkötélnek is több erőt tudott volna adni. Hiába élt az Őrzők Körében, a lelke egy részének mindig is itt volt és mindig is itt lesz az otthona. A lelke fa-részének, amely napról-napra, évszakról-évszakra nagyobb helyet kért és kapott magának. A két hajnalszürke ruhás, aranyszőke elf jól látta a lány szemében gyúló különös tüzet, s felismerték azt. A csat, melyet Aneron adott egy évvel korábban, az ő elf családjuk vérével, emlékeivel, tudásával volt átitatva. S hogy Lelle azonnal képes volt ráhangolódni, újra csak azt bizonyította: a lány közéjük is tartozik. Közrefogták Lellét, s halkan beszélgetve követték az előttük haladó három alakot – a királynőt, a táltost és az ifjú széllovast. Mire a palota teraszára léptek, a nap már a fák fölé emelkedett és ragyogó fényével elárasztotta a völgyet. Talán ebben a látványban gyönyörködött a korlátnál várakozó sötét ruhás alak – talán csak a gondolataiba mélyedt, de nem fordult meg azonnal. Lábait kissé szétvetve, háta mögött összekulcsolt kézzel állt ott, hosszú, sötét, kopottas kabátjába bele-belekapott a fürge reggeli szél. Kopottnak és feketének tűnt a kabát hasítékából elővillanó, oldalt fűzött nadrág és a lábszárközépig érő csizma is. Megmozdult, lassan megfordult, szemét végigjáratta az érkezőkön. Kopottas öltözéke egyiküket sem tudta megtéveszteni – a homályvadász olyan nem tanulható, véréből adódó méltóságot árasztott magából, amellyel azonnal helyére tette a dolgokat és az erőviszonyokat maga körül. Regő kibontva viselte vállig érő, sötét haját, a kósza szél bele-belekapott. Szálas, erőteljes férfi volt, felvetett feje, tartása büszke, mégsem szigorú. Szemében nyugalom, mozgásában lendület és erő, egy fegyverforgató harcos ereje. Homloka magas volt, arccsontja erős, orra egyenes és határozott ívű. Kemény, erőteljes arcát semmi nem tudta lágyítani. Sem hosszúkás metszésű kék szeme, sem az arra árnyékot vető dús szemöldök íve, sem szép vonalú, de inkább keskeny szája, sem rövid borostaszakálla.

―        A két ifjú Őrző… - a hangja mély volt, különös dallammal teli. – Akiknek meg kell találniuk a királyt.

Volt abban valami furcsa, ahogy mondta. Lellének és Vigonak kellett egy-két pillanat, amíg rájöttek, miért. Regő hangjában nem volt gúny, nem volt fenntartás, de még kétely sem. Egyszerű, szilárd kijelentés volt. Vigo megérezte a férfiből áradó szándékot és furcsa, váratlan tisztelet ébredt benne. Összeakadt a pillantásuk, s mert a sorsát vállaló ember mindig felismeri a hasonszőrűt, velük is ez történt. Az egyik harcos azonnal megismerte a másikat. A tűz a tüzet – még úgy is, hogy csak az egyikük vállalta nyíltan lendülete erejét. Vigo megbiccentette a fejét, Regő viszonozta a mozdulatot, szája sarkában halvány mosoly derengett fel.

―        Regécnek jutott a lehetőség, hogy ott legyen Hidegpusztán – szólalt meg váratlanul a férfi. – Szívesen végignéztem volna azt, amit ő.

Vigo szeme értőn megvillant, elmosolyodott.

―        Sokat tanultam Regéctől. S nem kétlem, így lett volna akkor is, ha te vagy az ő helyében.

Regő újra megbiccentette a fejét, mintegy köszönetképpen a szavakért, de ebben a mozdulatban már vidámság is volt. A férfi ezután Lellére nézett.

―        Sokakkal találkoztam, akik látónak nevezték magukat. Legtöbbjük nem volt több szemfényvesztőnél vagy tévúton járó álmodozónál – mondta kereken. – Nagyon fiatal vagy. Talán túl fiatal is… kivéve, ha ezzel az adottsággal születtél. Elválik majd, hogy valóban a véredben van, vagy csak szerencséd volt. Ennek bizonyítása megér egy-két kísérletet.

―        Azt hiszed, próbákat szabhatsz nekem?! – Lelle szeme felszikrázott.

―        Igen, megtehetem – a férfi nyugodt maradt. – Mert neked van szükséged rám, és nem fordítva!

Lelle felvetette a fejét és vett egy nagy levegőt. Nyugodt akart maradni, hogy visszavághasson.

―        A te területed a homály, az enyém a látomások. S bár ez a kettő nem áll távol egymástól, nem kell attól tartanod, hogy beleártom magam a dolgaidba. A te világod a harc és a sötétség, s a valódi látók nem ezen a terepen mozognak.

―        Valódi látónak tartod magad? Az önbizalmad dicséretes, a tapasztalatod azonban kevés az előttünk álló küzdelemhez.

―        Egy homályvadász, aki mindenképpen küzdeni akar. Velem is – Lelle szomorkás mosollyal bólintott. - Ahelyett, hogy elfogadnád: látó vagyok. Nos, ha így akarod, legyen így! Tégy próbára. Küzdj meg velem. S egyszer majd áruld el, mit remélsz a győzelemtől. Áruld el, miután megtaláltuk Duirt.

―        Nem a szerencsén múlott, hogy élve kijutottunk Hidegpusztáról – előzte meg Vigo a szólni készülő Regőt. – Lelle álmai, látomásai nélkül még bejutnunk sem sikerült volna. Arról sem tudnánk, hogy Duir él. Mindegy, mennyi szemfényvesztővel találkoztál… Elég erő van benned ahhoz, hogy felismerj egy igazi látót!

Regő egy rövid ideig csak nézte kettőjüket, majd Kartalra emelte a szemét.

―        Mindig tudtad, mit miért teszel, Vihartépő. Hosszú évekig képtelenek voltunk Duir nyomára bukkanni, pedig az ég látja, mennyi mindennel próbálkoztunk! Most pedig itt ez a két fiatal ember…

―        Mindennek meg kell érnie, Regő – felelte komolyan az öreg táltos. – Az időnek is. Amíg sok út, sok lehetőség áll előttünk, addig hajlamosak vagyunk eltévedni. De az utak leszűkültek, már csak két választásunk maradt. Az egyik, hogy nem hiszünk Lelle álmainak és a királynő látomásának. A másik az indulás – azon a nyomon, amelyet ennek a két fiatal Őrzőnek kell megtalálnia. Rá fogsz ébredni, hogy őket vártuk. Rájuk vártunk… Erőnket most már a célra összpontosíthatjuk, mert a szétforgácsolódás veszélye elmúlt. A helyzet tiszta. Miként az is tisztán látszik, hogy szükségünk van egy vezetőre. Mi tudjuk, mit akarunk. Te állsz döntés előtt!

―        Igen, a helyzet tiszta – bólintott a homályvadász, majd újra Lellére nézett. – Nálad van a remény utolsó darabja, leányzó. Bizonyítsd be, hogy látó vagy – találd meg Duirt! Én pedig veletek megyek, hogy segítségetekre legyek az erőmmel, a tudásommal, a tapasztalataimmal. S ha úgy hozza a sors, akár az életemmel is. Sokan vagyunk, akik ezt sem tartanánk túl nagy árnak Duirért.

Lelle önkéntelenül megborzongott Regő szavai hallatán és Norwena jutott az eszébe. Olyan valaki vagyok, akinek nagyon fontos, hogy Duir életben maradjon. – mondta az asszony.

―        Megteszem, ami erőmből kitelik – felelte csendesen, de eltökélten a lány.

―        Örülök, hogy mellettünk döntöttél – tette hozzá Vigo.

Rhianna megmozdult, s ezzel magára vonta a figyelmüket.

―        A döntések megszülettek. Itt az ideje, hogy rájöjjünk, merre induljatok; s ehhez össze kell raknunk mindazt, amit tudunk. Kövessetek!

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

Asztali nézet