Üdvözlöm a Hét Kör Világában nap-szikla.jpg
Éljük át a Mese gyógyító erejét!

Munkácsi Gabriella

asztroterapeuta, író, mesegyógyító
MENÜ

 

Teljes csend volt körös-körül – mély, gondolatok nélküli, feszülő csend. Az elengedés ideje… Hallgattak az emberek, hallgatott a föld, még a lágy légmozgás is elbújt és elült valahol a fák között. Senki és semmi nem mozdult, minden tűz eloltatott, csupán a hold ezüst fénypászmái ragyogták be a kiürült tábort és a csatamezőt, ahol immár a máglyák emelkedtek, egy óriási kört alkotva. Az elengedés ideje a halál kezdetét jelölő némasággal indult… a ponttal, ahol a lélek elszakad a testtől, hogy elinduljon hosszú útjára. Majd megszólalt az első dob… halkan, kissé remegve, bizonytalanul, épp, mint az elszakadó lélek első eszmélése. A dobverő halk puffanásai lassan kivehető ütemmé alakultak – a lélek dobogása, a megértés ideje. Amikor a lélek ráeszmél, hogy elválva a testétől halhatatlan! S ekkor bekapcsolódott a második dob, a harmadik… egybefonódó lüktetésük az eltávozó lélek emelkedő útját kísérte. A kiterjedés ideje… amikor ráébred, hogy egy minden létezővel, s hogy életének, útjának célja és értelme volt. Azután megszólaltak a legmélyebb hangú dobok, puffanásaikban mintha a föld és az ég dübörgése olvadt volna össze. A vezetők ideje… a segítőké, kik az életben támogatták, a távozásnál vezetik és kísérik a lelket. Megérkeztek… A mezőt ölelő egyik domb árnyékában várakozó élő harcosok ekkor egyszerre fektették szívükre a tenyerüket. A némaságot a dobok szakították meg, a mozdulatlanságot a vezetők érkezése és a nekik szóló tiszteletadás… Az egész tájat megrázó, ébresztő, összefonódó dobb-dobb-dobb hangok együtt vertek az élők vérével, s amikor bekapcsolódott minden olyan dob, ami eddig még hallgatott, s amikor úgy tűnt, az egész völgy felébred erre a hangra, megmozdultak a máglyák és az eleven harcosok között várakozó kétszer születettek. Az élükön álló Tordossal együtt szembe fordultak a feléjük siető sötét ruhás, magas alakkal… Vigo Fenierrel. A főtáltos és a kétszer születettek hófehér ruhája ragyogni látszott a holdfényben, s előrenyújtott kezükben mindannyian egy-egy, még nem égő fáklyát tartottak. Vigo megállt előttük, fejet hajtott, majd a szívére fektette a tenyerét és a vérében lobogó, ősi tüzet hívta… az élet forrásának, az élő farkasoknak a lángját. S amikor néhány, hosszúnak tűnő perc után elemelte a kezét és megérintette vele Tordos fáklyáját, rőtarany fénnyel lobbant fel a tűz. Az élet tüze, amely hevével, lobogásával búcsút mond a távozóknak és az útjukra engedi őket. A búcsúzás ideje… Vigo egymás után lobbantotta lángra a fáklyákat, majd, amikor már mindegyik égett, hátrébb húzódott, de nem ment vissza a harcosok közé. Tordos és a fehérek ekkor széthúzódtak, fáklyáik fénye aranyvörös füzérként vette körül a máglyák gyűrűjét.

- Elérkezett az idő! – Tordos érces, erőteljes hangja betöltötte az egész tisztást. - A sötétség legmélyén, az éjszaka közepén búcsút veszünk a távozóktól, akik a földi élet fényétől elválva készek áthaladni a halál árnyas alagútján, hogy átlépjenek a világ másik, még fényesebb oldalára! Búcsúzunk mindazoktól, akik a vérük vagy a szívük jogán közénk tartoznak… vérük és szívük jogán, mert e kettő egyenrangú a mi szemünkben! Jazigok… születésből vagy tiszteletből azok! Az őseink, a vezetőitek kísérjék utatokat, s emlékezzetek ránk, mint ahogy mi emlékezünk rátok! Induljatok!

S ezzel Tordos előrelépett, s a fáklyájával meggyújtotta az előtte magasodó máglyát – azt, amelyiken a királyi vérből származó, hozzájuk tartozó, mégis ellenük küzdő Jarvis teste feküdt. S az ő mozdulatát követve ugyanezt tették a fehérek. Néhány perc múlva hatalmas lánggal lobogott a máglyák tűzgyűrűje az Ítélet-völgyében. A dobok újult erővel szólaltak meg, mert az átfordulás megindult. Tordos hátrébb lépett és kitárta mindkét karját – kiáradó ereje, amellyel az elválást és a lelkek indulását segítette, olyan nagy volt, hogy minden elevennek feldübörgött a szíve, s lüktető vérük csaknem szétfeszítette a fejüket, őrülten dobolt a fülükben. S bár az élő harcosok között álló Riconak a föld sok erőt adott, most mégis megroggyant a lába. A jobbján álló, hófehér ruhás, szálas Kartal és a balján álló Lelle egyszerre nyúlt oda, hogy megfogják a vállát. A lány még mindig a Zongától kapott színejátszó, éjfekete-ezüstszínű ruhát viselte, s a tekintete hol a lobogó máglyákra, hol a tőlük távolabb álló, magányos, sötét ruhás alakra villant. S Lelle volt az első, aki meghallotta… a hang az erdő felől hallatszott, először csendesen, majd egyre erősödve, végül túlharsogta a dobok hangját is. Éles, tiszta krak-krak, betöltötte az egész völgyet… s akkor valamennyien meglátták! Az óriási, éjfekete holló hatalmas árnyékként suhant át az élők feje fölött, berepült a máglyák adta tűzgyűrű belsejébe, szárnyait összezárva zuhanni kezdett, majd mielőtt elérte volna a földet, átbucskázott a fején. Libbenő, sötét ruháján sem a magasan lobogó tűz fénye, sem a felettük ragyogó hold sugarai nem tükröződtek vissza. Karcsú, magas alakja megnőni látszott, ahogy kitárta a karjait… pontosan szemben az ugyanolyan tartásban álló Tordossal, akitől csupán Jarvis lobogó máglyája választotta el. A Fekete Asszony teljes, látható alakjában érkezett közéjük! Az élők sorain izgatott, hangos moraj hullámzott végig… ilyesmire még nem volt példa egyetlen búcsúszertartás alkalmával sem! S ekkor Lelle, engedelmeskedve a belsejében megvillanó hívásnak, ellépett a barátai mellől, otthagyta az eleven sólymok sorait, s ezüstfehéren ragyogó ruhájában a sötét ruhás Vigo mellé sietett. Vigo nem szólt, nem mozdult, még csak a fejét sem fordította oda, amikor a lány megállt mellette, de az arcán felragyogó biztos, nyugodt mosoly mutatta, hogy nagyon is tudatában van ennek. A szövetség… a fehér és a fekete… a fény és a sötétség… az indulás és a távozás… A dobok hirtelen elhallgattak.

- Eljöttem, hogy hazavezessem azokat, akik az életüket adták ezen a mezőn! – kiáltotta mély, dallamos hangján Zonga. – Eljöttem azokért, akik segítettek megtörni a megdermedt világot, akik utat adtak a fénynek, a forrásnak, a királynak! Eljöttem a gyermekeimért!

Szavai nyomán döbbenetes változás kezdődött. Felmorajlott a föld belseje, feltámadt a szél, s akkorát lobbantott a máglyákon, hogy a lángjuk szinte az egekig szökött, hogy azután néhány pillanat múlva magába roskadjon az összes! Kialudtak, a rajtuk lévő testek hamuvá váltak… és újra csend lett! S ekkor Tordos hófehér ruhája sötétedni kezdett, a Fekete Asszony öltözete pedig világosodni… a tisztáson pedig megsűrűsödött a levegő. Száz és száz lélek gyűlt a két alak köré – a halottak lelkei.

- Induljatok! – kiáltotta az immár fekete ruhás Tordos. – Kövessétek a Fekete Asszonyt!

S azzal, hogy ő teljesen elsötétült, Zonga pedig gyémántfehérré világosodott, átadta a halhatatlan, örökké élő lelkek vezetésének súlyát. Átvéve az elmúlás árnyait, átadta az élet fényét. Zonga ekkor hátrálni kezdett, s kitárt karja mintha ölelve húzta volna magával az eltávozottakat. Mint az anya a gyermekeit! S ahogy távolodott, úgy fordult a világ kereke. Tordos ruhája ismét fehéredni, az övé sötétülni kezdett, hogy ismét azzá legyen, akinek mindig is ismerték: e föld anyja, a rajta élők védője, a remény és az élet táplálója.

- Életből halál, halálból élet! – búcsúzott Tordos hófehér ruhájában és leengedte a karjait.

A Fekete Asszony ekkor megpördült, újra hatalmas hollóvá vált, ám fekete tollait ragyogó, áttetsző fehér fény övezte, ahogy egyre magasabbra emelkedett… vezette az övéit, át az egyik világból a másikba! Az Ítélet-völgyében az éjszaka csendje maradt utánuk.

Ám ahogy a holló fénye eltűnt a holdvilág ragyogásában, Tordos intett és a dobok újra megszólaltak. Először halkan… majd egyre hangosabban.

- A búcsú ideje megvolt! – Tordos az élők felé fordult. – Gyújtsátok meg újra a tábor tüzeit! Elérkezett az emlékezés ideje! Az élet örömének ideje!

S mert az élet öröme, amely az ittmaradókat és a távozókat összekötötte, mindig erősebb volt, mint a halál-átfordulás rövid ideje, a jazigok derekas lakomával, tűz körüli tánccal, dobszóval ünnepelték meg.

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

Asztali nézet